Gyenge Ildikó: A halhatatlan vers
Miroslav Antic: Besmrtna pesma

I

Ako ti jave: umro sam
a bio sam ti drag,
mozda će i u tebi
odjednom neąto posiveti.
Na trepavicama magla.
Na usni pepeljast trag.
Da li si ikad razmiąljao
o tome ąta znači ľiveti?
Ko sneg u toplom dlanu
u tebi detinjstvo kopni.
Brige…
Zar ima briga?
Tuge…
Zar ima tuga?
Po merdevinama maąte
u mladost hrabro se popni.
Tamo te čeka ona
lepa, al lukava duga.
I ľivi!
Sasvim ľivi!
Ne grickaj kao mią dane.
©iroko ľvaći vazduh.
Prestiľi vetar i ptice.
Jer svaka večnost je kratka.
Odjednom nasmejani
u ogledalu nekom
dobiju zborano lice.
Odjednom: na ponekom uglu
vreba poneka suza.
Nevolje na prstima stignu.
Godine postanu sivlje.
Odjednom svet, dok hodaą
sve viąe ti je uzan
i osmeh sve tiąi
i tiąi
i nekako iskrivljen.
Zato ľivi, al sasvim!
I ja sam ľiveo tako.
Za pola veka samo
stoleća sam obiąao.
Priznajem: pomalo luckast.
Ponekad naopak.
Al nikad nisam stajao.
Večno sam iąao.
Iąao…
Ispredi iz svoje aorte
pozlaćen konac trajanja
i zaąij naprsla mesta
iz kojih drhte čuđenja.
I nikad ne zamiąljaj ľivot
kao uplaąen oproątaj,
već kao stalni doček
i stalni početak buđenja.

II

A onda, već jednom ozbiljno
razmisli ąta znači i umreti
i gde to nestaje čovek.
©ta ga to zauvek iąte.
Nemoj ići na groblja.
Niąta nećeą razumeti.
Groblja su najcrnji vaąar
i tuľno pozoriąte.
Igrajući se nemira
i svojih bezobličja,
zar nemaą ponekad potrebu
da malo kriąom zađeą
u nove slojeve razuma?
U susedne budućnosti?
Objasniću ti to nekada
ako me tamo nađeą.
Znaą ąta ću ti učiniti:
pokvariću ti igračku
koja se zove bol,
ako se budeą odvaľio.
Ne laľem te.
Ja izmiąljam
ono ąto mora postojati,
samo ga nisi jos otkrio,
jer ga nisi ni traľio.
Upamti: stvarnost je stvarnija
ako joj dodaą nestvarnog.
Prepoznaćeą me po ćutanju.
Večni ne razgovaraju.
Da bi nadmudrio mudrost,
odneguj veątinu sluąanja.
Veliki odgovori
sami sebe otvaraju.
Posle bezbroj rođenja
i nekih sitničavih smrti,
kad jednom budeą shvatio
da sve to ąto si disao
ne znači jedan ľivot,
stvarno naiđi do mene
da te dotaknem svetloąću
i pretvorim u misao.
I najdalja budućnost
ima svoju budućnost,
koja u sebi čuje
svoje budućnosti glas.
I nema praznih svetova.
To, čega nismo svesni,
nije nepostojanje,
već postojanje bez nas.

III

Ako ti jave: umro sam,
evo ąta će to biti.
Hiljade ąarenih riba
leprąaće mi kroz oko.
I zemlja će me skriti.
I korov će me skriti.
A ja ću za to vreme
leteti negde visoko.
Upamti: nema granica,
već samo trenutnih granica.
Jedriću nad tobom u svitanja
niz vetar klizav ko svila.
Razgrtaću ti obzorja,
obrise doba u povoju
i prizore budućnosti
lepotom nevidljivih krila.
I kao nečujno klatno
zaljuljano u beskraju,
visiću sam o sebi
kao o zlatnom remenu.
Prostor je brzina uma
ąto sama sebe odmotava.
Lebdeću u mestu, a stizaću
i nestajaću u vremenu.
Odmoriću se od sporednog
kao galaktička jata,
koja su srasla pulsiranjem
ąto im u nedrima traje.
Odmoriću se od sporednog
kao ogromne ąume,
koje su srasle granama
u guste zagrljaje.
Odmoriću se od sporednog
kao ogromne ptice,
koje su srasle krilima
i celo nebo oplele.
Odmoriću se od sporednog
kao ogromne ljubavi,
koje su srasle usnama
joą dok se nisu ni srele.
Zar mislią da moja ruka,
koleno,
ili glava,
mogu da postanu glina,
koren breze
i trava?
Da neka malecka tajna,
il neki treperav strah
mogu da postanu sutra
tiąina,
tama
i prah?
Znaą, ja sam stvarno sa zvezda.
Sav sam od svetlosti stvoren.
Nista se u meni neće
ugasiti ni skratiti.
Samo ću,
obično tako,
jedne slučajne zore
svom nekom dalekom suncu
zlatnih se očiju vratiti.
Kaľnjavan za sve ąto pomislim,
a kamoli ąto počinim,
osumnjičen sam za neľnost
i proglaąen sam krivim
ąto ljubav ne gasim mrľnjama,
već novom, većom ljubavlju
i ľivot ne gasim smrtima,
već nečim drukčije ľivim.
Poslednji rubovi beskraja
tek su početak beskrajnijeg.
Ko traje dalje od trajnijeg
ne zna za kratka znanja.
Nikad se nemoj mučiti
pitanjem: kako preľiveti,
nego: kako ne umreti
posle svih umiranja.

IV

Ako ti jave: umro sam,
ne brini. U svakom stoleću
neko me slučajno pobrka
sa umornima i starima.
Nigde toliko ljudi
kao u jednom čoveku.
Nigde toliko drukčijeg
kao u istim stvarima.
Pročeprkaą li prostore,
iskopaćeą me iz vetra.
Ima me u vodi.
U kamenju.
U svakom sutonu i zori.
Biti ljudski viąestruk,
ne znači biti raąčovečen.
Ja jesam deljiv sa svačim,
ali ne i razoriv.
A sva ta čudesna stanja
i obnavljanja mene
i nisu drugo do vrtlog
jednolik,
uporan,
dug.
Znaą ąta su proročanstava?
Kalupi ranijih zbivanja
i zadihanost istog
ąto vija sebe ukrug.
Pa ąto bismo se opraątali?
Čega da nam je ľao?
Ako ti jave: umro sam,
ti znaą – ja to ne umem.
Ljubav je jedini vazduh
koji sam udisao.
I osmeh jedini jezik
koji na svetu razumem.
Na ovu zemlju sam svratio
da ti namignem malo.
Da za mnom ostane neąto
kao leprąav trag.
Nemoj da budeą tuľan.
Toliko mi je stalo
da ostanem u tebi
budalast,
čudno drag.
Noću kad gledaą u nebo,
i ti namigni meni.
To neka bude tajna.
Uprkos danima sivim,
kad vidią neku kometu
da vidik zarumeni,
upamti: to ja joą uvek
ąaąav letim i ľivim.


Miroslav Antic,

A halhatatlan vers


I.
Ha jelentik: meghaltam,
és kedveltél engem,
talán benned is megszürkül hirtelen valami.
A pillákon köd.
Az ajkakon hamu.

Egyáltalán, belegondoltál valaha,
Mit jelent Élni?
Mint hó a forró tenyéren-
olvad benned a gyermekkor!
Gondok...
Vannak egyáltalán gondok?
Szomorúság...
Létezik szomorúság?

A képzelet létráján
a fiatalságba bátran kapaszkodj fel!
Ott vár rád az a szép,
de ravasz szivárvány.

És élj!

Teli tüdővel!
Ne rágcsáld egérként a napokat.
Érd utol a szelet, s kerüld el a madarakat.

Mert minden örökkévalóság-rövid!

Mert tudod, minden csak egy pillanat.
Mosolygós arcunk a tükörből, egyszer csak,
ráncosan néz vissza,
s a könnyek, folyóként csorognak.

A gondok lábujjhegyen lopakodnak,
az évek szürkülnek...
az út, min lépkedsz, egyre szűkebb,
a mosolyod halkabb,
és valahogy-ferde...

Ezért élj!

De teljesen élj!
Teli tüdővel!
Én is így éltem.
Fél évszázad alatt, évezredeket léptem!
Néha bohón, néha mohón.
Néha rossz irányba-elismerem.
De nem álltam meg.
Örökké csak mentem, mentem...

Bogozz ki ütőeredből
egy szilárd arany fonalat
és varrd vele össze, a megrepedt helyeket,
hol reszket a csodálkozás.
És ne úgy gondolj az életre,
mint holmi riadt búcsúra,
hanem mint állandó várakozásra
és állandó ébredésre.

II.
Valójában, belegondoltál valaha,
mit jelent meghalni?
Hová tűnik az ember?
Mi az, ami állandóan hajtja?

Ne járj a temetőkbe.
Ott nem fogsz megértésre lelni.
A temetők a legsötétebb vásárok,
és szomorú színházak.

Nem neked való az a színház,
hol nincs remény sem tűz,
hol halotti a rend, könnyes a csend,
nincs szenvedély, nincs dal,
mindenki meghal,
nincs taps,
és tudjuk, mi a vége.

A szorongásaiddal és
formátlanságaiddal játszva,
nem érzed szűkségét,
hogy
néha, titokban, az értelem új
területeit kutasd?
A párhuzamos jövőket?

Megmagyarázom ezt neked egyszer,
ha majd ott megtalálsz.

Tudod mit fogok tenni?
Elrontom a játékod,
amit fájdalomnak hívunk,
ha megengeded.

Nem hazudok neked.
Én kitalálom azokat a dolgokat,
amiknek muszáj létezniük,
csak még nem fedezted fel őket,
mert még nem is kutattál utánuk!

Jegyezd meg:
A valóság még valóságosabb,
ha képes vagy a rejtettel egyben látni!

Megismersz a hallgatásomról,
az örökkévalók nem beszélnek.

Ápold a hallgatás művészetét,
hogy túllépj a bölcsesség bölcsességén is.

Az igaz válaszok,
önmaguktól jönnek.

Számtalan születés
és pár apró halál után,
ha egyszer megérted,
hogy mind az, mit belélegeztél,

nem egy életet jelent,

akkor gyere el hozzám,
hogy megérintselek a fényemmel,
és átváltoztassalak gondolattá.

A legtávolabbi jövőnek is,
van jövője,
amely magában hallgatja,
a saját jövője hangját.

Nincsenek üres világok.

Az, aminek nem vagyunk tudatában,
nem a nemlét, hanem a
nélkülünk való lét.


III.

Ha jelentik: meghaltam,
megmondom, mi lesz.
Többezer tarka hal lebeg majd
a szememben.
Elrejt a föld is,
elrejt a gaz is.

Én meg, ez idő alatt
valahol a magasban repülök!
Jegyezd meg: nincsennek határok!
Csak pillanatnyi határok vannak!

Feletted vitorlázom, pirkadatkor,
a selymes széllel.
Láthatatlan szárnyak mögül
tárom fel neked a
jövő ablakait,
látókörödet tágítom
a korszakok megjelenítésével.

Mint valami végtelenbe hintázó
hallgatag inga,
arany láncon,
önmagamon fogok lógni.

A tér az elme sebessége,
mely saját magát bogozza ki.
Egy helyben lebegek majd,
de megérkezek és
eltűnök az időben.

Megpihenek a jelentéktelentől,
mint csillagrendszerek,
melyek keblükben rejlő
pulzálástól jöttek létre.

Megpihenek a jelentéktelentől,
mint hatalmas erdők,
melyek ágakkal sűrű
ölelésbe fonódtak.

Megpihenek a jelentéktelentől,
mint hatalmas madarak,
melyek szárnyukkal összefonva
hálózták be a hatalmas eget.

Megpihenek a jelentéktelentől,
mint hatalmas szerelmek,
melyek ajkaiknál összenőtek,
mielőtt még találkoztak volna.

Gondolod, hogy a kezem,
térdem,
vagy fejem,
agyaggá,
nyírgyökérré,
vagy talán fűszállá válhat?

Hogy egy kis titok,
vagy remegő félelem
csenddé,
sötétséggé,
vagy porrá lesz?

Tudod, én valóban
a csillagoktól származom.
Fényből lettem.

Bennem semmi nem fog kialudni,
vagy megszűnni.

Egyszer csak,
egy véletlenszerű hajnalon,
szememben aranyló fénnyel
visszatérek valamelyik távoli Napomhoz.

Büntetve minden gondolatomért,
hát még a tetteimért,
gyanúsított voltam a gyengédségem miatt,
bűnösnek nyilvánítottak,
mert a szeretetet nem oltottam ki gyűlölettel,
hanem új, örök szeretettel,
és az életet nem oltottam halállal,
inkább valami mással éltem.

A végtelen vége,
a még végtelenebb eleje.

Ki tovább létezik a létezésnél,
nem sekély gondolatokkal rendelkezik.

Soha ne gyötörd magad a
kérdéssel: hogyan túlélni,
hanem: minden halál után,
hogyan nem meghalni.

IV.

Ha jelentik, meghaltam,
ne aggódj. Minden évszázadban valaki,
véletlenül összetéveszt a
fáradtakkal és öregekkel.

Sehol annyi ember-
mint amennyi egy emberben.

Sehol annyi másság,
mint azonos dolgokban.

Ha átpásztázod a teret,
megtalálsz a szélben.
Létezem a vízben.
A kőben.
Minden alkonyban és hajnalban.

Emberségből többszörösnek lenni,
nem jelent emberségtől megfosztottnak lenni.

Én osztható vagyok mindennel,
de nem vagyok elpusztítható.

Mind ezek a csodás állapotok,
magam megújulásai,
nem mások mint
egyhangú,
kitartó,
hosszú örvények.

Tudod mik a jövendölések?
Múltbéli események foglalata
és az azonosság zilált,
örökös körforgása.

Hát miért búcsúzkodnánk?
Miért sajnálkozzunk?
Ha jelentik: meghaltam,
te tudod- én nem tudok meghalni.

A szerelem az egyetlen levegő,
amit belélegeztem.

A mosoly, az egyetlen nyelv,
amelyen a világban értettem.

A földre azért jöttem,
hogy rád kacsinthassak.
Hogy maradjon mögöttem valami
röpdöső nyom.

Ne légy szomorú.

Annyira szeretném,
ha benned, egy különösen
kedves, bolondos figuraként
maradnék meg.

Este, amikor az eget nézed,
te is kacsints rám.

Legyen ez titok.

A szürke napok ellenére,
ha látsz egy üstököst
felcsillanni az égen,
ne feledd: az én vagyok,
pajkosan repülök és élek.
2678
Emperor - 2019. november 19. 20:05:43

Kedves Ildikó!

Fogadd őszinte gratulációmat. Igazán remekül ültetted át magyarra Miroslav Antić nagyszerű versét. Dicséretes, remek megoldások árán hoztad az eredeti vers mondanivalóját (én azt is értem). Nagyon-nagyon tetszik, és örülök, hogy rábukkantam, köszönöm, hogy olvashattam.

Szeretettel,
Ida

6640
gyengeildiko - 2019. november 17. 20:08:19

Köszönöm szépenSmile!

1038
Szollosi David - 2019. november 16. 14:05:15

Kár, hogy nem tudok a délszláv nyelvek egyikén sem,
mert akkor biztos nagyon élvezném a fordítást, de így
is csak gratulálni tudok egy ilyen terebélyes alkotás
szép magyarításához!
Tisztelettel:
Dávid
Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.