Paál F. Bea: Csalatottak
Csalatottak

Valaha volt szövetségünk
már csak zacc a csésze alján,
tisztaságban fogant fényünk
ráncos bőr egy vénség karján.

Ágyunkban, a rossz lepedőn,
fásult, néma hátak fáznak,
asztalunknál mozdulatlan,
blazírt arcok vacsoráznak.

Körülöttünk árnyék-bábok
ordítanak, mocskot hánynak,
okolnak a csalódottak,
más életre s múltra vágynak.

Kés és villa csapnak össze,
szikra pattan minden zajnál,
éhségünk bús, feneketlen,
minden falat minket sajnál.

Dráma, persze, sors-kaloda,
nem is ritka, csupa közhely,
násszal szerzett olcsó szobor,
forgács-vállon ingó lösz-fej.

Titkos szobák, más illatok
járnak haza évek óta,
elkönyvelted, hogy nem tudom,
azt hitted, te idióta...

Kiittam a poharunkat,
leszedál az apátia,
akartam, hogy változz értem,
de maradtál apád fia.

Milyen fura, rág, de mégse,
kapok én is máshol, mástól,
ölelem az emlékeink,
s puszit adok megszokásból.
6653
pepa24 - 2020. január 18. 01:03:04

Kedves Bea
súlyos témát fogalmaztál verssé. A műved elején a széthullást ellentétekkel, meghökkentő töredék-képekkel mutatod, hogy a vers végén konkretizálj: ezzel még rezignáltságában is nagyon keménnyé tetted a mondanivalódat. Nagyon jó ez a vers - de hát ezt nyilván magadtól is tudod. Gratulálok. Rose

6643
szikra60 - 2020. január 17. 11:10:10

Ó kedves Bea! Ebben a versben annyira szomorú és fájdalmas minden! Gyönyörűen állítottad össze. (Remélem, hogy nem a valóságot írtad....) Szeretettel gratulálok! ÉvaRose

6719
fitoica - 2020. január 17. 07:08:28

"ölelem az emlékeink,
s puszit adok megszokásból."
Talán ezek az emlékek adnak erőt a mostani helyzet elfogadásához. Bár ez így olyan szomorú...

Tetszett ez a vers.

Üdv.: Ica

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.