Bakos Attila Péter: Csendesen
Csendesen

Vagyok:
S nem vagyok.
Csak zajlik az élet.
Ne félj kedvesem.

Bújj közel hozzám,
s míg derekadat átölelem;
Füledbe súgom csak csendben,
mennyire szeretlek én téged.

S hogy mivé válunk mi majd egykoron ?
Megvallom neked nem tudom.
Ám csupán az számít hiszem,
ami a jelen.

Tűzrózsának szirmai lenni,
nappali fényben fellángolni,
s alkonyatban bezáródni újra.
Akár:
Mint távolból érkező lépteknek hangjai,
melyek mögött mindig csukódnak,
az örök ajtók,
változásban.

Vagyok:
S nem vagyok.
Csupán zajlik az életünk kedvesem – S mit nyújtanak felém,
azt én meghajólván, alázattal elveszem.
És markomba zár bele mindent,
e kicsit világot, a kezem.
Vagyok, s nem vagyok, hírtelen és olykor várakozva,
semmi s a mindenem, s én ezt szeretem.

Felvállalom az álarcokat melyeket sokszor,
olykor rólam csak letépni lehet.
S újra éljük felvillanásokban – mintegy vetített képeket;
Az elmúlt – Elfeledett éveket.

Miközben számvetésekben siratjuk,
boldogságban, bűnbánatban önmagunk.
Meghajolva ösztönösen az igaz elött,
ezerszer adakozunk.

S ha vissza soha többé,
semmi mást nem is kapunk.
Ez is – s az is;
Akkor is mi vagyunk…

Ne félj kedves,
csak zajlik az élet.
Egy forró, és hideg tűz az egyben,
mely bennőnket lassan eléget.

S így tűnünk el,
s válunk az égen csillaggá kedvesem.
Ahogy eljövend az eljövendő…
Csendesen.

Kiskőrös; 2003. Május 8. Csütörtök.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.