Nem látom már szemed,
Szomorún, sem csillogón.
Nem hajtod rám fejed,
Kimerülten, sem odaadón.
Nem fogod meg kezem,
Ha kell, hogy bátoríts,
Hogy tudjam, ott vagy, velem,
és magadhoz szoríts.
Nem érinthetem csupasz, hűvös vállad,
Nem hullik arcomba, frissen mosott hajad.
Lágy hangod sem szól már soha a fülembe,
Nem tehetem esténként fejemet öledbe.
Rég volt már, mégis még mindig itt vagy,
S hogy nem vagy, mint szívemnek a fagy,
Mely letöri a nyíló tavaszi virágot,
Éppen meglátta, s már el is hagyta a világot.
Nincsen nap, hogy ne jutna eszembe,
Öröm, bánat, jókedv,
napkelte és naplemente.
Vacsora és séta, futás a villamosra, a piknik a parkban, a beszélgetés hajnalban, elveszni egy csókban.
A mozi bársonyterme, szabadon, gyermekként nevetve és szeretve, egymáséi lenni én meg te.