Hódító

Hódító

Hegyek csúcsán, völgyek mélyén élt egyszer egy lány.
Ajka rózsa, haja mézből, szeme mint a borostyán.
Koszorút font virágokból, erdőn, mezőn táncolt,
S a sziklákon szerelméről, a napsugárról dalolt.

Hálósipkás, szakállas szellemként jött a tél,
Ő Ült a földön, s egy új ötlet síelt a képzeletén
Ha összeszedné a sok havat, s embert gyúrna belőle,
Lenne társa, míg szerelme nem száll le a földre.

“Ébredj fel hóember!
S légy a játszótársam,
Ébredj fel hóember!
A napot már eleget vártam.
Közel nem jön, csak távolból hiteget,
S ha játszani hívom gúnyosan kinevet.
Ébredj fel hóember!
Ha nincs már nap legyél te a lámpa.
S világíts nekem , ki kezével hozott a világra!”

Egy reggel gyanútlanul köszöntötték a tavaszt,
S a féltékeny nap a hóemberen folyót fakaszt.
A föld beitta , mert vízzé lesz ami hóból volt,
S eltűnik a lány, kit az ég mindig elnapolt.

Hegyek csúcsán, völgyek mélyén a szél sodor egy dalt,
Egy szakadékról melynek mélye drágakövet hajt.
telente mikor eljő a szakállas szellem
az ékkőből lány lesz, hogy álmáról énekeljen.

“Ébredj fel hóember!
S légy a játszótársam,
Ébredj fel hóember!
A napot már eleget vártam.
Közel nem jön, csak távolból hiteget,
S mikor játszani hívom gúnyosan kinevet.
Ébredj fel hóember!
Ha nincs már nap legyél te a lámpa.
S világíts nekem , ki kezével hozott a világra!”

Szólj hozzá!