Azóta eltelt pár év.
Nem vagyok még idős,
egy hét híján tizenkilenc,
mégis, magasodó homlokomon
apró ráncok hada sorakozik,
hajamba túrva pedig
tíz-tizenkét szál csendben a földre hull.
Megsiratom őket, mind,
s velük együtt fiatalkorom,
hisz megszűnt a felhőtlenség,
innentől minden érzelem felelőtlenség,
és elvetendő minden,
mi idézi a gyermekkort.
Mégis, most itt vannak a régi játszótársak.
Most mind körülöttem álltok,
a verseimért gratuláltok,
én pedig bocsánatot kérek tőletek,
s ti megbocsátotok mindent,
hisz embernek lenni ennyit jelent:
tűrni, tisztelni, utálni, szeretni egymást,
de félni az Istent.
