Néha-néha hirtelen,
Elragad egy érzelem.
Megtámad az Isteni sugallat,
S míg le nem írom, sosem hagy.
Az ég kint sötét, a szobám csendes,
Elmémben a gondolat pedig csak úgy repdes.
Nyugtot nem adhat semmi más,
Csak ha szavakba öntöm e látomást:
Ezen a helyen a nap verőfényesen ragyog,
A szél a réten csalókán itt-ott elrobog.
Csalóka, hisz egyszer tombol, mintha itt volna a világnak vége,
Máskor pedig mintha erre kérne: „Csak most az egyszer táncolj velem, aztán vége…”
Amerre a szem ellát bokor s fa zöldell,
De ha a szélnek kedve támad, mint a csettintés, a kilátás úgy vész el.
Nincs mit tenni ez ellen, a kép először éles, mint a penge,
Másodszor viszont már csak a körvonal látszik, s minden el van veszve.
Este lesz, beborul az égbolt, villámok cikáznak,
És fent, a magasban a csillagok így nagyon fáznak.
Nem melegítő őket a Napnak vad tüze,
Helyette a Hold nézi őket, hogy vajon még élnek-e.
De hiába lenne ott a vad láng,
Mely nekik meleget ád…
Ha lentről, a földről, nincs, ki nekik mesél,
Szépen szaval, vagy éppen énekel…
A csillagok élete, mint a múlt s az álom, úgy tűnik el.