Múzsa
Múzsa ébred, nesszel moccan,
léptével a próza virágát ontja.
Vadon szavával zeng parancsa,
a líra tavasz illatát szórja.
Az ihlet árad, dagasztja folyóját,
jéghangú írók gátjait töri át.
Múltban ragadt dicső lelkek,
kik mesterek árnyékában reszketnek.
A Múzsa megpihen oázis kertjében,
művészetek ódon kegyében.
Haja bársony, rikító mező,
Szívében új szabad erdő.
Szűzies tisztaság hófehér lapon,
hogy elfojtott szenvedéllyel ragyogjon.
Az ifjú szerenád színére lel,
S az Istennő öröme festménye lesz.