A város felett bástya őrködött,
lent a házfalak színesek,
aprócska kőtornyok között
hagytam ott a szívemet.
Ülő szobrok a tér tetején,
békésen ringó vitorlások,
kék székek a part peremén:
magam sem tudtam, hogy terád várok.
Lüktetnek fülemben éneked szavai
akkor, mint telefirkált papírfecni
sejlettek fel lelked vázlatai
de végül nem tudtalak megismerni.
Habkönnyű, de hazug volt a nyár
kékcsipkés templomtornyok
között Matisse visszavár,
de nem keresem, ellentmondok.
Újracsomagolt Van Gogh festmény,
vagy a térdnél lyukas nadrágom
minden apró tévedés, azon az estén
mikor vártam, hogy a nikotin használjon.
Látod, eszembe jutsz mindenről,
egyszer belep majd a feledés homálya
de elszívott cigarettacsikkektől
nem leszek képes csodákra.
Őrzöm majd mindig fakuló képedet,
és mikor már azt hittem, győztem,
Kívánom vissza a részemet,
mert elloptál egy nyarat előlem.