Szíve pitvarában még zöldell a lélek,
de kamráit vörös, elszáradt remények,
megsárgult ábrándok fekete avarja,
rügyetlen álmok és hazugság takarja.
Kiált lehellete az üres veremben:
sóhajösvényt tapos magának a csendben,
de sűrű a csend és megalázó sírni,
pedig nem szeretne többet ő,mint írni,
karcolni bármit a teremtett világra,
hogy érezze,mindez nem lehet hiába,
hisz odafent kifogást:életet lopott,
s most szembogarán a fény közönnyé kopott.
Megérinti ujja hegyével az étert.
Kavarogni érzi gyomrában a kételyt,
vonalakat húz…mind vékony,mint az élet,
nem tudja már mit hihet, s mit remélhet;
takarót sző ismét az átkozódásból,
ösztönből, régi, komor megszokásból,
paplanát a hideg magányba meríti,
sziszeg,ahogy pupillája elé teríti,
Fáj.Az érdektelenség csípését érzi,
bőrén a megalázás nyomait nézi,
Gondolataiba zárva búsan fekszik.
Kiábrándult. Feladta. Minek is vetekszik?!
…hisz már úgysem szólhat…
Szilágycseh, 2018. november 13.