Reinkarnáció

Tollak, tinta, tekercs, és egy távcső -fából- :
utóbbin csendben kibámul a szobából
egy öreg, ősz alak. Motyog és hunyorog,
jegyzetel, kis székén csendesen kuporog.

Egész nap itt ülne, ha bírná a teste,
de a vénség nemrég őt is felkereste.
Ilyen sok idő és megfigyelés mellett
is a kutatáshoz már ötven év kellett.

De az öreg bölcs még mindig hajthatatlan,
vonzza a misztikus, a megfoghatatlan,
keres ott valamit, sejtelmes – névtelent;
kutatja az Égben megbúvó végtelent.

Kopognak az ajtón, az öreg megfordul,
“Már megint egy vándor!…” bosszúsan felmordul.
De katonák várják. Megkötözik, viszik,
kuruzslónak, gonosz varázslónak hiszik.

Szomjasan, éhesen fekszik szemétben,
megtört csalódottság lakik a szemében,
megkínozták, talpát feltörték a kövek,
máglyára ítélték, védtelen az öreg.

Várja, hogy eljöjjön érte a végzete,
kínozza minden hang, gyötri képzelete.
Bűnét felolvassák s kikötik a rönkhöz,
közben imádkozik az égi Örökhöz,

csattog a guillotine, meggyullad egy fáklya,
elnyeli az éter: az elmúlás lángja,
fekete nyelvei nyaldossák a falat,
zörögnek a láncok, reszket minden lakat,

s az Égre tekintve, legvégső kétségbe\’
beleszeretett a végtelen kékségbe.
“Szabadság, kék madár, ím\’, most erőm elhagy,
s már tényleg látom, mily leírhatatlan vagy…”

A parázs elnyelte testét, de már vallott:
az Éghez kötötte életét a halott,
ott pedig mondata szerető szívre lelt,
s hívására e szív könnycseppekkel felelt.

Kristályok hullottak a meghasadt szívből,
szilárd kristályok a szerelem hevéből.
Lelke angyalként tört ki a test-hamvakból,
szárnyakat növesztett a kimúlt haragból,

Megnyílt az ég, végre megértésre talált,
lobbanó szerelme elűzte a halált:
“Életem adtam, hogy elnyerjem kegyeid!”
– s magához ölelte szerelme könnyeit…

…aznap feketébe öltözött a falu:
égi hókristály és emberi por, hamu.
A Szabadság násza kitépte a gyászból,
felszabadította őt a Körforgásból.

(2017. január 30., Szilágycseh)