Szabványméreg

Korrupt világ ez, melyet élünk.
Az egyik percben mosolygunk, aztán meg félünk.
Elhitetnek velünk minden szemetet,
de egy pillanatra azért hunyd le a szemedet.
A törött csontra sebtapaszt helyezni,
a birkákat a megszokott helyett más úton terelni,
a kikívánkozni vágyó szavakat visszanyelni.
A vadi új autón egy kopott, ócska felni.
Kombájnokkal aratni a dicsőséget,
büszkén mutogatni a minőséget.
Közben a paraszt hátáról vér csörgedez,
Egymaga kapával művelte meg a földedet.
Nem is gondolunk bele, hogy a háttérben mi zajlik,
hogy ha szél kerekedik, a fa is elhajlik.
Minden jóban ott bujkál az ördög,
míg nem találsz rá, addig van öröm.
De mint felszínre tör a sötét, álnok énje,
az egész illúziót lerombolja végleg.
Annyira várjuk a boldog befejezést,
hogy elfeledjünk, hogy az élet nem tündér,
de még csak nem is mesés.
Mint a kisegér, ki óvatos, de elkapja a csapda,
hiába passzolnak, ha lyukas a labda.
Nagy kanállal habzsoljuk, amit elénk rak az élet,
csak magunkban mormogjuk, hogy milyen sótlan lett az étel.
Keressük a választ, de vajon mi a kérdés?
Amit megteszünk az a jó lépés?
Szennyezzük a környezetet, magunkat és másokat,
oda sem figyelünk, hogy ez mekkora kárhozat.
Bódít a pénz, mérgez a hatalom,
tudni kell uralkodni az elfojtott haragon.