Vártam addig, amíg az utolsó virág szirma le nem hullott.
Vártam addig, amíg a szőke hajam be nem őszült,
amíg a katicabogár pettyei le nem estek,
amíg a fenyőből nem lett májusfa,
amíg a napraforgó megállt a forgásban,
amíg el nem olvadt a világ összes hava,
vártam addig, míg az utolsó fa levele el nem porladt,
míg a világ utolsó fája el nem korhadt,
ameddig a búzavirág ki nem fehéredett,
amíg az utolsó tó ki nem száradt,
míg az utolsó vulkánból nem maradt hamunál több,
míg az utolsó madár tollait el nem hullajtotta,
míg az utolsó csillag le nem hullott az égről,
míg a Nap el nem kezdett hűteni,
míg a Hold elvesztette fényét.
Eddig vártam Rád, de csak most látom, mindhiába,
Nem szóltál semmit, s még mielőtt elmentél, csupán egy rozsdás szöget ütöttél a szívembe,
mitől szívem két részre szakadt,
megvártam az utolsó selyemhernyót, selyméből cérna készült,
az utolsó öreg bot végéből tű lett végül.
S összevarrtam hát kettészakadt szívemet,
így lett vasból, selyemből s fából egy fájó lélek.
