Alszanak már az utcák,
miközben a magány a kabátját összehúzva
csönget egy kaputelefonon.
A vállának ütközök, és az arcára nézek,
majd mosolyogva elindít újra,
és suttogja nekem;
“nem állhatok meg, még nem”.
Az egyik utamon is találkoztam vele,
a fekete kabátjában, sápadt arcával
nézett az ablakon kifele.
Köszönt minden hegynek, minden fának,
miközben a sebes vonat mellett,
tűntek el azok a haldokló tájban.
Végül megszólalt, kezet is ráztunk,
majd le is szállt a következő állomáson.
Így utaztam tovább az emlékével,
mindig az üres székekre tekintve.
Gondoltam, hogy majd elfelejtem valahol,
míg a vonat világokon keresztül zakatol.
Aztán rájöttem, hogy
egyik utamban sem lesz béke,
nem fogok otthonra lelni
egyik házban,
sem lakásban,
hisz vándor vagyok,
a hátizsákomban
a könnyed
magánnyal.
