A nyár most éber, kipihentebb tán soha nem is volt,
S lám az ég kiválasztotta leghalványabb kék színű ruháját, s magára húzta.
Felmászok a legpuhább fára, hogy megérintsem a bárányfelhő mintát,
Nem hiába, nem tapintottam még ilyen lágyat.
Ilyen lágyat, ilyen selymeset, ilyen kedveset még nem is láttam,
Lemászok a pázsitra, hamar összeszedek két faágat, s ollót készítek belőlük,
Usgyi vissza, mintát veszek a felhőből.
Szeretnék én is egy ilyen ruhát, jaj, bár lenne,
Kivágni egy darabot a felhőből, nekem nincs ehhez szívem.
Ledobom hát a faollót, s a felhőn csücsülök addig, míg az ég fel nem veszi a legsötétebb kék pizsijét,
S utána megpihenek a jóbarátom, a Hold karjában,
S beszélek a csillagokkal, kacarászunk.
Kacarászunk hajnalig, s közben el is felejtem, hogy egy ruha mintájával nevetek,
s közben elfelejtem, milyen is lent ott az élet.
S mikor felveszi az ég narancs ruháját, én leszállok,
Hagyom az Eget, hadd pihenjen, hisz egész nap csak dolgozott,
Hagyom őt, hadd legyen neki nyugalom.
S ha visszatérek, mert vissza fogok, megígérem neki,
Ha valaha kilyukadna egy ruhája, befoltozom különös technikával:
Megfogom a lelkemet, kiterítem magam elé, a faolló megvan, cérnavékonyra vágom lelkem anyagát,
Tű gyanánt egy százszorszép szárat választok,
S a lényeg: szívem egy darabjával befoltozom.
