A dombok mögött

Összes megtekintés: 67 

A dombok mögött

A dombok mögött lassan
Foszlanak az esti fények,
S a halvány színek elnagyolt
Gerezdekre osztják az égbolt
Szétkenődött sávjait.
Szúnyogok és emlékek
Telepednek a megperzselt
Levelek élére, ahogy a táj az égről,
Mint a festő a vásznáról,
Óvatosan letörli a szétfolyt színeket.
Nincs már más a vidéken,
Csak te meg én kotorászunk
Az árnyékban felejtett álmok
Csalóka lidércfényei közt.
Az utolsó kiáltás is elhalt
A horizont vibráló magányában.
A sziluettedet kirajzoló vonalak
Lágyan ékelődnek a félhold
Zsibbadt ellenfényébe.
Halk suhogás, ahogy a kezed
A kezemhez ér, hogy egy izgalmas
Pillanatra közös tömegként
Süppedjünk a tér-idő szövetébe.
Az atomjainkat gúzsba kötő
Gravitáció tétován összetart,
Egészen addig, míg ujjaink
Szégyellősen szét nem válnak.
Elmosolyodom, és azt gyanítom,
Hogy te is így teszel,
Bár a sötétben nem látom az arcod.
Egyikünk sem szól semmit.
Szeretném tudni, mire gondolsz,
De kérdezni nem lehet.
A mindent beborító
Sötétség közénk feszül,
Csak az entrópia lüktet
Szívdobbanásaink lassuló ütemére.
A csillagok fénye távoli, halvány,
Már-már érdektelen.
Fotonjaik nem azért utaztak
Évmilliárdokat, hogy az efféle
Pillanatok felett őrt álljanak.

Szólj hozzá!