Harag és fájdalom,
mi tombolva, égetve hív,
egy érzés amelynek helyét
megkeresni jelenleg nehéz.
Nem tudva, miért éget,
megoldást észlelni vélek.
Jó lenne sírni, kiabálni,
szavakban megfogalmazódni.
Lelkemet megmutatni,
feketén is láttatva lenni,
mert nem az vagyok, kinek látszom.
Elbújtam, valamiért fázom.
Hogy adjam ki magamból?
Hogy tudnám azt megmutatni,
minek létéről nem is tudván
tengődöm s csak megyek tovább.
Könnyű azt megmondani,
hogyan kellene érezni,
de nem könnyű megmutatni,
érezni, kifejeződni.
Látod, csak állok és nézek,
egy eszközt a kezemben éppen.
Bármit megtehetnék vele, de…
érzem a következményeket.
Mindig ez az mi fojtogat
érvényesülni nem enged.
Megmondja: lehet vagy nem szabad.
Egy következményben élve.
Olyan jó lenne szabadon
büntetlen véghezvinni,
de ez nem egy horrorfilm
mi finoman fenyeget téged.
Azonosulás a szerepekkel,
mit a kezedbe nyújtanak ma.
És te minden nap elfogadod,
miközben magadban forronghatsz.
Megérdemled az érzést!
Büntetést érdemelsz!
Mindenki jobban tudja,
mi is a jó neked!
Tessék a sarkadra állni,
mondaná valaki nekem,
de nem érdemli meg,
hogy meghallgassam ezt.
Most már a sarkamra álltam,
önmagam vagyok, teljesen,
de az érzéseimet elnyomom,
mintha nem is lehetne lelkem.
Boldog vagyok, ezt mondom,
őszintén. De mi az az épület
mi a lelkem legmélyén,
tudat alatt épült fel?
Elnyomott érzelmek,
düh, akarat, szeretet.
Nem adhatok neki teret!
Nem lehet, nem lehet!
Gondolkodom ezen és érzem.
A fájdalmat, tehetetlenséget.
Kezedben az eszköz, egy mozdulat,
vér folydogálhat, de nem teszed…