Egy kellemes őszi éjjel

Egy kellemes őszi éjjel
az eső megeredt, s én éber
voltam, mikor az első csepp betoppant.
Az ablakhoz apró léptekkel andalogtam,
megálltam az üveg előtt, s bámultam,
ahogy az esőcseppek folydogálnak,
mintha a sötét égről egy csillag hullana,
mint mikor a fát megérinti a szél,
s a levele lehullik.
De a levelek, mint az eső, földet érnek,
a hullócsillag vajon hová téved?
A csillag vajon tudja, hogy csillag?
A falevél vajon tudja, hogy falevél?
Az esőcsepp vajon tudja, hogy esőcsepp?
Nekik fáj – e, ha lehullanak?
Fáj-e az cseppeknek, mikor az ablakhoz
koccannak?
Fáj-e a faleveleknek, mikor a földre landolnak?
S fáj-e a hullócsillagoknak, mikor a semmibe tartanak?
Ha esőcsepp lennék, csak olyan volnék,
amelyik után a fű rögtön kinő,
s szálaik között koncertet tartanak a tücskök.
Ha falevél lennék, csak olyan volnék,
amelyik ha lehullik, a hontalan bogaraknak s a rovaroknak otthont ad.
S ha csillag lennék, magányomban sírdogálnék.
Nem fénylenék, nem táncolnék, nem kacarásznék,
a millió egyike lennék, de sehová nem tartoznék,
s mikor lehullanék, csak ijedten merednék, s azon gondolkodnék, hogy
mennyi elmaradt Holdfényben fürdőzés van mögöttem,
mennyi meg nem gyújtott fény bennem,
mennyi el nem táncolt tánc,
mennyi meg nem kacarászott boldog pillanat,
s gyötörne a gondolat.
S még most is fáj, mert tudom,
hogy magamban hordozom a hullócsillagom.
S ezek a gondolatok tündér testet öltöttek,
a szemükbe nézek, hiszen láttam már őket, majd visszatérnek a következő éjjel.
Csak ne csapkodnák a szárnyukat olyan hevesen,
csak ne lennének annyian…
S most az eső nem kopog.
Kinyitom az ablakot, a tündérek kirepülnek,
visszalépek, visszafekszem az ágyamba,
szótlanul, pedig annyi mondanivalóm van,
nyugodtan, pedig ennél jobban sosem féltem,
ezzel táplálom a bennem rejlő hullócsillagot.

Szólj hozzá!