A megszentelt szenvedésekért

Jöjj Te, megfáradt világtalan, hadd lásd:
Nüx kitárja szárnyát. Oltsa szomjad szent vize!
Sorsod e passzusán halld most a vallomást,
ki csörgeti láncod, ki miatt tűn hamisnak az Ige.

Én vagyok a setét homály éjjelent.
Orcusi köd, melytől fátyolos világod.
Elveszett tengerésznek a végtelent
jelentő parttalan óceán, siket fohászod.

Magányos fa, mibe nem fészkelt madár.
Egykori halálmezőn elhagyatott, ódon fejfa.
Terméketlen földed, füvet sem látott kopár
talajod, szalma-másodat sem félő, károgó varja.

Én vagyok a házban élelmed közt ártó rágcsáló.
Padlódon a kosz, örökölt bútoron a por, mocsok.
Éji árnyék ágyad alatt, fejed felett a pókháló,
recsegő hang, ha eljő az éjfél, s a csöpögő csapok.

Én vagyok ránc bőrödön, megfakult fiatalságod.
Testedben megbúvó kór, husodon a romlás.
Én vagyok, hogy magadat szépnek sose látod,
szuvas fogad, s okán a dohányod iránti sóvárgás.

Jó magam volnék az éhség, fáradtságod, fájdalmad.
Fejedben nem szűnő gondok, s így az irigység.
Én suttogom füledbe a félszt, én vagyok a bánat,
a már kihűlt szerelem és gyász, csalárd ellenség.

S mikor mezítelen testedet először érte hideg-érzet,
én voltam; halálos ágyon elmulasztott álmok sora…
E világra jöttödtől távozásodik utadon végigkísérlek.
Tudd meg, barátom, nem engedem el kezedet soha.

Szólj hozzá!