Kimentem az udvarunkra,
Hűvös, furcsa volt a szellő.
A nap az égen sütött, de
Elfedte egy fakó felhő.
Éreztem, hogy minden más lett,
Hulló levelek nevettek.
Halkan súgva azt énnekem,
A nyár órái elmentek.
Oly rémült volt e pillanat.
Ha nem lesz nyár, akkor mi lesz?
Eltűnik a lombkorona?
Te csak hallgatsz, sosem figyelsz!
Csak álltam a sárga füvön,
Ami nemrég még zöld színű
Friss pázsitként világított,
De a sárga az ősz hírű.
Ilyen az ősz: hűvös, nyirkos,
Rossz emlékekkel van tele.
Nekem ez sok kín és öröm,
A szeptember vége fele.
Ekkor felnéztem az égre,
A Nap furcsa tompa fényű.
Az eperfa is szomorú,
Pedig ő oly erős és hű.
Mi hosszú utat tettünk meg,
Amíg az őszbe jutottunk.
Vívtunk hosszan, majd elesve
Egy nyirkos őszbe borultunk.
De most még mindig itt vagyok!
Vívok örök hideg ősszel,
Amíg a télbe nem jutok,
Téllel küzdök teljes gőzzel.
Nem adhatom fel én soha,
Lehet ezer hulló levél,
Addig küzdök hosszan amíg,
Nyár mosolya újra elér.
Amíg hosszan vívok ősszel,
A szívem bátor reményt kap.
Próbálok én nyárt érezni,
De most oly, másképp süt a Nap.