A legbecsesebb ékkő
Gyönyörű szép drágakő,
Csak fényesítve ragyog ő,
A szépre jóra termett,
Szívébe gyémántokat rejtett.
Felfedezni, kedveskedni jött ő,
A legbecsesebb ékkő,
Ha korom, piszok kerül rá,
Fényét elrejti burka alá.
Csupán egy szénvegyület ő,
Mit tehetne, ha ennyi baj jő,
Hova fusson, hova rejtse fényét,
Ha nem tudja a dolgok miértjét.
Egy szép erős foglalatot keres,
Aranyat, ezüstöt, fémnemest,
Ha foglalatban az ékkő,
Biztonságban van, bármi jő.
Nem bántja őt semmi,
Amivel ne tudna megküzdeni,
De néha néha érzi,
A foglalat kezd szoros lenni.
Védi őt a bajtól, a rossztól,
De el is zárja a világtól.
Megy, mert menni kell,
Egy ékkőnek szolgálni kell.
Hiába született arra, hogy viruljon,
Egy kézen tekintetektől piruljon,
Mélyen belül ott a vágy,
Több vagyok, mint egy drágaság.
Ha egyedül fél a kő,
A rossz nem a foglalatból jő,
Bár a tartóoszlop nem ékkő,
Talán nem is mérgező.
Kényelmetlen a foglalat,
De néha kell a talapzat,
Szorít és rozsdásodik,
De ékszer a kettőből adatik.
A foglalat és a kő,
Tartson össze, ha ellenség jő,
A foglalat mindig érdes,
Az ékkő sem mindig fényes,
Mégis a kettő egy,
Szeretni, utálni egyre megy.
Ötven karátnyi szépség,
Fűtsön át a reménység,
S ha elveszted a fényed,
Virágoztasd újra a lelked.
Űzd el a régi kövek titkait,
Nekik már jobb sors nem adhatik.
Engedd el az elmúltakat,
Ami kell, a jelenben is akad.
Ne átkozd a bányászt,
Az aranylázas horgászt,
Csak mert értéket keresve,
Magát a folyóba, tárnába vetette.
Az ékkövek sorsa egy,
Napvilágot látva, dobozba megy,
Átutaz országot, világot, míg
Egy vitrinben, díszpárnába rogy.
Talán az ékszerész műve, hogy
Az ékkövet fémpántokba téve,
Ő csupán gyönyörködtetni vágyik,
Munkája mégis sokszor átkossá válik.
Nem a művész a bűnös,
Hogy az ékkő tapintásra hűvös,
Sok kéz felmelegítené,
Ha az ékkő éppen azt szeretné.
S ha a díszdobozban pihen,
Ott van a legjobb helyen,
Egy kortalan drágaság ő,
A legbecsesebb ékkő.