Kifacsarja szívemet a fájdalom súlya,
bárcsak kitéphetném, és nem nőne újra!
Fiatalokat látok igazságtalanul halni,
a gonoszság az ártatlant imádja falni.
Mosolygó lányt látok, rákos testtel,
de már a hangja egyenlő a csenddel.
Lelkem utolsó cseppjei is kifolynak,
helyet adnak a félelmetes sikolynak.
Látom, ahogy reménykedik, de ez hiába,
utolsó szavait önti bele egy imába.
Kilátástalanság egyre erősödik benne,
semmi sincs, amit szegény lány tehetne.
Ma már meghalt, és ez engem is gyötör,
az élet egy igazságtalanul mély gödör.
Rád gondolok, és ma is megnéztelek képen,
bárcsak most is mosolyognál úgy, mint régen!
Hogy az élet meddig tart? Nem tudjuk.
Amíg tehetjük, a köröket rójuk.
Te mindent megtettél 17 éven át.
És biztosíthatlak, hogy a nyugalom vár…
Ágyad fölött lebeg a fekete lepel,
De te még mindig bírod.
Rákosan is azt mondtad: Ne add fel!
Az, hogy „befejeztem”, a szádat soha nem hagyta el.
Más már rég felhagyott volna a reménnyel,
De te közülünk egy hősként mész majd el…
Ha eljön az idő!