Ha újranő a sorsfonal

Szarkák vagyunk. Trónolunk sárvárunkon,
Miközben gombszemünket kitölti
Áhítatunk aranylása.
S míg babonázottan álomképek után kutatunk,
Fel sem tűnik népünk hagyományainak
El-eltünedező alakja,
Miként a lapulevél árnyában
Elsurranó kövigyík.
Aztán kovácsoltvas halálos ágyunkba burkolózva,
Hályogos szemünk düllesztve,
Kérges kezünk a levegőt markolászva
Üldöznénk az eltékozolt
Szellemi örökséget.
Halljuk a padlón reccsenni
A kísértet súlytalan lépteit.
A halál révésze szétnéz
Luxusszobánkban,
S fejcsóválva veszi tudomásul,
Hogy végső elkeseredettségünkben
Leszakítottuk a gyík farkát.

2018.10.18.

Szólj hozzá!