Meredek hegyormon állok.
Lábamnál kapaszkodnak füvek,
s eget bámuló virágok,
halványak. Csillagszeműek.
Öreg hegyek kopasz fején
összebújó mohapárnák,
csontos szikláik peremén
a vízhozó szelet várják.
Vágyakozva nézek körbe.
Ég és föld között vagyok.
Karnyújtásnyinak tűnnek, de
egyikhez sem tartozok.
Alattam a lomha folyó
álmatagon pislog fel rám,
felettem egy néma holló
lebeg párafoltok hátán
Ágaimat rázva nézem
a repülő leveleket,
szabad táncuk láttán érzem:
én is repülnék veletek…
Kihajolok és leintek,
a völgyben kis erdő nyugszik,
a hegyek fölé tekintek,
közöttük a nap nyújtózik.
Szárnyként kitárva lombjaim,
úgy érzem, elrugaszkodok,
elfeledem a gondjaim,
s bár fa, de szabad vagyok.
Elérem a lágy fényeket,
belemarkolok a ködbe,
visszatartott lélegzetet
fújok ki a nyúlós csöndre.
Leesnék, ha egyet lépek.
Leugrani mégsem tudok.
Zuhanás peremén élek:
Örökké csak kapaszkodok.