Egy asztalhoz leültünk egymással szemben,
Egy homokóra nyugodott rajta csendben.
Az alján a kis kavicsok várták a percet,
Mikor fordul minden, és szem szemet kerget.
Hogy mi fog történni, kíváncsian néztük,
És fejjel lefelé megindult egy részük.
Nem volt nehéz útjuk, peregtek könnyedén,
Elkezdett telni így az alsó kis edény.
Homok homokot követett az üvegben,
És csak telt az idő egyenlő ütemben.
Először egy kúpot épített várának,
Fönt szemek feszültek a tölcsér szájának.
Az egyik fél telt, a másik múlt békésen,
A levegő is pezsgett mindkét végében.
Lassacskán kisimult a lenti sivatag,
A maradék porfelhő is csak kis adag.
Mikor véget ért a zuhatag izgalma,
És megszűnt ezzel a nyugalom irgalma,
Felnéztünk. Nem lett ott senki, csak mi voltunk,
Hogy mit teszünk ezután, csak a mi dolgunk.
Nem mondták: vége, így forgattuk a sorsot,
És építettünk egy újabb homok tornyot.
Pergett a dara, mi meg ott ültünk együtt,
Az idő telt, de az óra állt: nem feküdt.
A homokóra nem az elmúlás nekünk,
Hanem az új kezdet, amíg együtt leszünk.
Az idő örök, és együtt folyton folyik,
Sebessége elmegy maximális fokig.
Kinek van ideje, sokat beszélgethet,
Végtelenül és mindenről mesélgethet,
Egymást jobban megismertük, mint tenyerünk,
Míg a homokkal az asztalon szemeztünk.
Néha összetapadt pár szem és megakadt,
Néha összegyűlt pár szó és megragadt,
Akkor kettőnk keze az órához csúszott,
Oldottuk a csomót és a gondunk múlott.
Saját története van minden kis pornak,
Mik az üvegen belül része két sorsnak.
Volt pillanat, mi komoly, fontos és erős,
Beszélgetés, mi hosszú, okos és velős.
Voltak könnyed, apró, nagyon vicces percek,
Melyek sokszorozódnak, és időt nyernek.
Tudtuk a másik gondolatát is sokszor,
Ki mit eszik éppen, azt is mondtuk olykor.
Egymáshoz fordultunk, egyegy rossz nap után,
Mikor a fejünkben minden ott volt kuszán,
Már csak ha kimondtuk, akkor simult minden,
Elég volt hallgatni, és már is baj sincsen.
Ha történt valami, homokszembe véstük,
Rohantunk egymáshoz, és figyelmet kértünk.
Időnél szaporábban ment a gondolat,
És vitattuk együtt a nehéz gondokat.
Az óra már évet mért, mikor az löszös lett,
Csak döcögött és tapadt, fordulatot vett.
Nem maradt üres szem, mindegyik történelem,
Nincs semmi új, már mind egy kis történt elem.
Felnézünk sokallva, lám asztalok körben,
Órával ülnek ott, és egyedül többen.
Más idők más emberek, száll a gondolat,
Vajon melyik műszer méri a pontosat?
És az idő próbálja meg a barátot,
Te döntesz, hiszen mindkettő a sajátod,
Néztük a szemeket, az órát ne üssék,
És feldöntöttük, mert időre volt szükség.