Vihat előtti csend

Itt állunk egymással szemben
És mindketten el vagyunk veszve.
Csak keresem a szavakat,
De úgy érzem minden el lett cseszve.

Ellenségem lettél és úgy érzem másfelé nézel,
Leperegnek rólam a Könnyek
És látom Te engem másnak érzel.

Ellenségem lettél, pedig nem akartam,
És nem állsz mellettem ebben a zűrzavarban.

Mások hívogató szavát keresed éppen
És mintha mással akarnál sétálni kéz a kézben.

Ellenségem lettél, ahogy én is a Tiéd,
De keresem a választ, de nem nem tudom… Miért?

Miért hiszed, hogy máshogy látlak,
Miért hiszed, hogy más szava jobbá válthat?

Én mindig mondtam, hogy Te Önmagad akkor vagy, ha engeded,
De úgy látom téged is felkapott ez a fergeteg.

Dacolsz, harcolsz ellenem,
Mikor együtt kéne harclnunk, Neked csak is Velem.

De látom, hogy borus alak vetül Lelkedre,
És már nem igazán akarsz hallgatni a Szívedre.

Beárnyékol és a Nap sugarát eltakarja,
Fekete az ég, fekete a Felhők alja.

Süvít a Szél velem szembe vadul,
Mások szavai ejtenek rabul.

És hiába, Lelkem kémleli a Sötétség tájait,
De Téged csak táplál a Szellem, hogy keresd a vágyaid.

A vágyaid melyben úgy érzem nincs nekem helyem,
És folyton folyvást azt súgja: Hagyd el a Felem.

De ha ránk szakad az Ég sötét fellege én akkor is itt maradok,
Mert együtt kell lennünk, mert együtt leszünk szabadok.

De Ellenségem lettél és állunk egymással szemben,
Állunk és csak várunk a Vihar előtti csendben.