Ma máshogyan szép a szürke.
Kúszik a Körút kanyaros füstje
Fel, egészen a szívemig.
Kattogása ma túl szelíd,
Egészen addig ez, míg
Meg nem követem önmagam,
Míg meg nem érkezem Haza.
Tömeg vonzza a tömeget,
Gyermekkorom földereng
Néhány képpel, amiket
Szétszórva a minket
Ölelő Idő hint szanaszéjjel.
Ma már hazamegyek!
Szólhatnék úgy erre
Hogy: “kicsiny falum, ott születtem én,
Nincs ott gyertya, nincs ott lámpafény..”
Ó de bizony, van ott minden,
Gyermekkor közepe, beteg
Lázas esték, örök nevetés,
Áll a kapuban a Merengés;
Az az kis időbe fagyott, pihent pont,
Mikor Anyám két karja pihen hátamon.
Ez tölti tele lelkem kiüresedett kannáját,
Borosüveg az asztalon az emlékkel jár,
És nevetünk, és mesélünk csak egyre,
Mert minden alkalom egy új helyszíne
A találkozásnak, mit otthonom tartogat
Nekem, mikor a zűrzavarból támogat
Ide haza a lelkem a nagy fővárosból,
Hiszen jó lenne távol lenni magamtól!
Ülünk csak, ülünk és mesélünk,
Lelket egymással cserélünk,
Ezt teszi a szeretet, mely tiszta s védtelen
Akárhányszor hazahúz Hozzájuk a végtelen.
Ez nekem az otthon, a dalló rét, a kert, a fa
Otthon készült étel szeretettel teli illata,
Hangok és mosolyok, öblítő a szélben,
Megragadt kis viccek fel-felsejlő ríme,
Verebek a résben, virág a veteményben,
Szomszéd az úton, ki ismer, és ismerem:
Ilyen, ha Otthonom költözik be szívembe.
