Szakad a hús, szakad
a szív, szakítástól
szétszakadtam.
Szakad az agy, szakad
a kép, egy egészből
fél maradtam.
Összetört darab vagyok,
torz képmása valaminek
ami valaha egész volt,
s működött, veled.
Csicsereg a csönd,
lassan lelkembe csíp.
Nélküled mindig
meghalok egy kicsit.
Küzdök az élettel.
Sötét gondolatok…
Megmentenélek, de
csak némán zokogok
Életösztönöddel
a létedet félted.
Várni tudsz, de hidd el,
várni most kevés lesz.
Tanulj meg küzdeni
érted, értem, értünk.
Mindig a feladás
szegélyein éltünk.
Úton kísér a kép,
hogy együtt utaztunk,
mikor álmaim még
öledben feküdtek.
Halkan, zötykölődve:
édes rosszullétek.
Egyszer visszajössz, tudom
(Bár néha csak remélem)
De sikolt, reped a léc
Hogy addig túlélem.
Mennyit bír el fél szív
mielőtt elernyed?
Tartom magam, hogy legyen
hová visszatérned.