Van valami kis állandó csoda abban,
Ahogy az emberszív olasz földhöz tapad.
Szelve át a szőlőföldet dobog egyre
Fel a részlet, mely – ha Itáliára lépek
Ölel csak szorosan át –
Bennem egész lagúnák
Vesznek el, és érzem,
Valahogy kötődnékem
Kell az anyaghoz,
Örökké álló Ókorhoz!
Narancsvörös téglák szegte
Úton kering valami részeg szeretet
Mely – ha ide érkezem – fogad engem.
Ott lapul az ősi kőben, öreg hölgy mosolyában,
Lágy-táncos tenger sokat sejtető hullámában,
Olajfában, ringó tömegek zajos boldogságában,
Cirádás utcanévben, múlt idők rengetegében.
Majd ahogy sorra telnek bennem az évek
Lehet engem is ott találsz, ahol táncra kérnek
Látogatókat a szobrok, mediterránná érik a hang;
Rájössz majd: valahol mégis Itáliában maradtam!
