Ez a vers engem ír: téged is és engem is.
Magadra ismersz, ha olvasod soraim?
Meglehet, a Te lelkedben is olyan tenger kavarog,
Mellyel elárasztanánk mindent ugyanazon villamoson.
Simítanám a lelked, ha engednéd, sok foltozott sebét,
Mellyel megáldott Téged ez a furán elhajló Lét.
Csak egy percre pihenj le!
Gyere, zongorázok a lelkeden!
Felnőtt testedben megfáradt gyermek él,
Aki nem is hitte, milyen lehet ez a kemény
Élet, hisz nincs már ki segítsen, ha visz a szél,
Önmagad kezét fogod az útkereszteződésnél.
És lennél más, kicsit máshogy, kicsit lengébb,
Lélekben szabad, helyben kicsivel odébb.
Más ülésen, más munkahelyen,
Hánykódó vitorláson nyílt tengeren.
Lennél szívben anyád, fejben nagyapád,
Kirakatüvegben elsuhanó egyetemista lány.
Lennél a boltos esti műszak végén,
Lennél a postás, lennél a sor elején.
Mindig kicsit más, elvétve már csak Önmagad,
Mikor éppen csak egy neked tetsző gondolatod vagy.
Látod már ugye? Ez a vers engem ír: téged is és engem is,
Néha egy lélegzetben fullaszt meg az élet, örök nemezis.
Felrakunk egy pillanatra tétként egy életet,
Legyél kicsit saját Lelked, tudod, olyan Végtelen!
