Hosszú esték, rövid nyarak,
így telik az élet. Szépen lassan elengeded gyermeki léted.
Emlékszel rá, s benned marad,
hiányolni fogod, de legbelül már tudod, hogy minden megváltozott.
Nem hallgatsz már szép meséket,
nem köt le a labda, s ott lapul a doboz alján a kikönyörgött játékbaba.
Nem várod már este, hogy anya
betakarjon, hullafáradt vagy már régen,
fejed gyorsan lehajtod.
Reggel, mikor felébredsz, nem vár
már rád reggeli, elkészíted magadnak,
s bevánszorogsz dolgozni.
Arra gondolsz, milyen jó volt, mikor
még gyermek voltál, semmivel sem
volt gondod, egész nap csak játszottál.
De sajnos mindig fel kell nőni, ez az
élet rendje, felelősen gondolkodni,
készülni az életre. Hogy majd mikor
gyermeked lesz, fel tudd őt nevelni,
megteremteni az életet, amely jár
neki. Olvasol majd szép meséket,
megkapja a labdát, addig, addig könyörög
majd, hogy megveszed azt a babát.
Aztán mikor ő is felnő, folytatja a
munkát, továbbítja mindazt, amit te
tanítottál. A tanításod ott lesz minden
generációban, emléked majd így
maradhat fent az utókornak.
