Zokogva sírok, őrjöngve üvöltök a fal tövében, melyet önnön védelmem jegyében emeltem a magasba.
Mélabúsan várom, szavadat kívánom, minden órában, melyek hosszabbnál hosszabbnak tűnően nyúlnak el az örökkévalóságba.
Reményt adva, örömet szolgálva simul felém hangod, mely vigaszt nyújt miközben útra kelek a világ rideg és zord sötét ösvényén.
Siralomvölgy, elhagyatott sziget lelkem, melyben a világ szépséges csodái se gyújtják meg a remény lángját hol parázsló vak ábrándok hűlt helyét leléd.
De kínzó magányom leginkább akkor teljes, mikor látlak téged örömödet lelni a világban, és annak balga játékban, míg én kitaszítottan állok a paradicsom kapujában.