Megállt a szellő,
s szellővel a felhő,
felhőnek alakja:
egy angyal, angyal.
Nemcsak a színe,
hanem az Ő szíve,
akár a patyolat,
pont úgy ragyoghat.
A lelke vászon,
lám, nem kell már fáznom,
csak szálljon le közénk,
s nem lesz fagy többé.
Fáztam egy éjjel,
nem is olyan régen,
a szívem volt nyitva,
ami oly ritka.
Szívem szobája,
ablaka szobámnak:
itt jött be a hideg,
senki nem figyelt.
S az angyal figyel,
(érzem, ahogy figyel),
vaj’ megérdemlem-e
e szeretetet?
Kapok-e helyet?
Helyet angyal mellett?
Kinyitom ablakom,
nyitom: akarom.
Úgy szeretném most,
nem úgy, mint akkor ott,
az angyal nem hagy el,
érzem, nem hagy el.
Szeret, mint Isten,
rendben is van minden.
Isten kikacsintott,
szívem kinyitott.
Szívemben angyal,
s hordozom magamban,
Angyalban az Isten:
Nem fázom itten.
Most fúj a szellő,
szellővel a felhő,
szertefoszló angyal,
szobámban marad.