Elmondom, mit még nem mondtam soha,
a legjobb srác vagy, kit láttam valaha.
Azok kék szemeid,
talán elsőre ez, ami megfogott,
kék szemeid s arany könnyeid,
szép arcod s kerek mosolyod.
Aranyos, kedves természeted,
jó humorod, s persze szép alakod,
csak nézem a kék szemed,
ugye te is ezt akarod?
Mikor aznap megláttalak,
átértékeltem mindazt,
mit addig tökéletesnek tartottam.
Szavam azonnal elakadt,
arcom lángba borult,
gondolatok zűrzavara
ejtett foglyul ádázul.
Ijedt voltam, és kiszolgáltatott.
Felnőttként, mégis gyermetegen álltam ott!
Amit éreztem, már akkor megmagyarázhatatlan volt,
Érzelmek egész sora, mely elragadott.
Értetlenül álltam a helyzet előtt,
Megkaptam álomban, mi történt ezelőtt.
Sok-sok élet, mely összeköt minket,
Ezért volt megírva a sors könyvében
Az elkerülhetetlen, speciális végzet!
Nem földi érzés, mit érzek irántad,
Mert a földi érzés idővel elmarad,
De a lelkek érzése örökre fennmarad!
Nem tudom, a sors mit rejt még előlem,
Tudom, találkozásunk nem volt véletlen!
Te vagy nekem a sötét alagútban a fénysugár,
Hidegben a kandalló melege, a forró parázs.
Te vagy nekem a tűz mellett a mese, az álomba ringatás,
Meséimben én a varázsló, és Te a varázs!
Te vagy nekem maga a valóság, a remény,
Az ébrenlét, s az álmodozás.
Te vagy nekem bűneim alól a feloldozás,
Ez már nem szerelem, ez sokkal több,
Ez valami Más…
Bízz bennem, akkor is, ha félsz.
Nyisd ki szíved, és én is kinyitom az enyém.
Nézz a szemembe, és láss a lelkembe.
Látni fogod, hogy milyen is vagyok igazán.
Bízz bennem, nekem elmondhatsz mindent.
Én mindig itt leszek neked.
Felém mindig nyújthatod kezed.
Vagy kérd, hogy én nyújtsam neked.
Bízz, és higgy bennem,
Hogy érezd, amit én érzek.
Hogy láthass a szememmel.
Foghasd két kezem, csókolhass,
Ehhez csak bíznod, és hinned kell bennem.