Fénysort húz keresztül
a leheletek ködén
a kövek mitológiája.
Apró lángokat gyújtunk
egymás hűlt helyein, azt hiszem
ezt jelentheti a gyász, értem,
csak nem érzem, feletted
idegen kő viseli a nevemet.
Az enyémet.
Csak én másztam meg a fenyőket,
a komor Olümposzokat, hogy a
köd felett ne találjak ős szellemet, ki
nevet ruházott volna rám, nem volt
ítélő szempár, simító kéz,
magyarázat, cáfolat, nem volt;
csak csend a fák felett, és üres tulajdonnevek.
Próbálom ezt az árva gyufát meggyújtani, de
fúj a szél, és a nyelvemen
nem létezik a „tűz” szó.
