A csönd
Csönd van.
Csak a földet megütő levelek zavarják gondolatim, s csak a hűvös szél fúj át lelkemen, míg fakó napnak ostorai perzselik a fekete talajt.
Csönd van.
S én mégis hallom fáim kérgeit roppanni.
Roppanni, majd lehullni a fagyott vízre.
Sírnak a felhők, s az esőcseppek oly zuhataggal érkeznek, hogy a hőség szítta beton feketéllni kezd hamarost.
Rügyező bokraim színbe borulnak, s azok elánnal törnek az ég felé, kezüket nyújtva boldogan.
Rég volt, talán igaz sem volt, mikor más nem számított, csak a csönd.
Geiger Boglárka
Kedves Boglárka! Formabontó versed jó, képei kissé meglepőek, de így kell elgondolkoztatni az olvasót!
A csöndben én is hallom a fáid roppanását… igen , a csönd érték, főleg bombák között. ( olvasd: A csend zaja c. versem)
Üdv,