Kiléptél a fotocellás ajtón,
angolosan távoztál a helyről
és vissza sem néztél rám.
Úgy éreztem, akkor láttalak
életemben először és utoljára,
pedig te vagy a világomban
az, amit a legjobban ismerek.
Hajad libbent a reggeli szélben,
ahogy terítette a cigarettafüstöt
szét a végtelen hosszú kék égen.
S nem bántam, hogy bántja a torkom
a szálló hamu és a kaparó hiányod,
de ha valami nagyon kell neked,
akkor azt türelmesen kivárod.
De nem megy a józan igyekezet,
ha eltereled magadra a figyelmemet.
A sorokat a te hangodon hallom,
akkor is, ha azok nem a tieid,
a hangszálaidat pengeti az élet
a szívem velejéig korhadt lantján,
a szabadban táncolok a szavadra,
s belekavarodok hosszú hajadba.
Örülnék, ha minden így maradna,
de az embernek a
halál
felett nincsen
hatalma.
Téged pedig már rég eltemettelek.