Zakatol a sínpáron,
Az ablakon át pedig semmi
Sem szűrődik be a fülkébe.
Csak a lámpafény, meg a fűtés,
Meg egy kötet, meg az ülés.
Vastagodik a csend az idegenek közt.
Egy udvarias szia, egy közvetett heló,
S ennyi volt hajnalra a meló:
Nincs több közünk létezésünkhöz.
Olyan helyre megyek, ahol tudom,
Hogy egyben felfalnak a házfalak.
Csippant valami. Vércukorszint-mérés.
Nem én voltam, hát akkor tuti ő.
Szegény. Veled vagyok, hidd el.
Erre a kalandra nem hoztam ételt,
Mert csak akkor fogok bármit is enni,
Ha mindezt túlélem. Ez a nyereményem.
Átvészelem a kellemetlen csendet,
Átalszom a kikontúrozott magányomat.
“Az embernek nincsen kontúrja.”
Rajztanárnéni, nincs igaza, nekem már kijött.
Legalább meglátnak, ha egyszer meghalok.
Felébredek, a beteg lány már nincs itt,
Más idegenek váltották fel jelenlétét.
Pedig meg akartam kérdezni, hogy
Minden rendben van-e, csak hát
Túl korán keltem reggel és aludnom kellett
A vonaton, mert nagyon fáradt voltam.
Lehet-e fáradtnak lenni az emberi kapcsolatokhoz?
Lehet-e azt mondani, hogy erre nincs idő?
Hogy vannak ennél fontosabb dolgok is?
Lekötni magadat az önző bánatoddal?
Hagyni, hogy minden kicserélődjön,
S csak a szívünk maradjon üres
Terekben echóba fulladva feketén
Folyó szurokvért pumpálni?
Mik vagyunk mi, ha nem emberek?
Ha nem vagyunk emberek, mik is lehetünk?
Leszállok a vonatról.
Valamiért könnyebben megy.
Húz lefelé egy ismeretlen erő,
De nem is erő ez, inkább egy súly.