Keresem mit meg nem találtam,
Lassan elhaló fények árnyékában,
S átkozzák nevét mindazoknak,
Kik elvették tőlünk a reményt,
Hogy egy napon mi is lehetünk valakik.
Nyomaszt, szorít, ez a nem múló vakság,
Szinte már megbolondulok belé,
És ha, éppen nem elmém vagy
Lelkem marcangolja valami,
Hát el rohannom az életemet!
Magányos csend van és sötét,
Árnyékként tűnnek elő ismét,
Képzeletem rejtett képei,
Megnyugtató vigaszként szállnak belém,
S èn, papírra vetem,
Ameddig még tehetem.
