Kialudt bennem a fény,
Bent sötétség, a tűz nem ég,
És ez jó.
Mint sötét éjszakán fénylő hó,
Takar el most az éjszaka,
Eljött ennek újra évszaka.
És mint minden mag, mi a földben pihen idején,
Megpihenek én is. Takar sötét míg nap ideér,
Addig minek keljek? Megfagyna minden megint.
Hát most pihenek, a vaksötét csend porával behint.
Álmodok amíg kell, amíg lehet, és ha majd
A világ újra fényben lesz, virággá leszek, akár a mag,
Melyet fénylő hó sötét éjszakán takar.
És majd akkor, kikelés idején, tavasszal,
Újra fényre gyúl a sötét magamban,
Lángra gyúl bennem minden mi éghet,
Főnixként születek újjá vörösen égve,
Ledobom magamról korhadó burkomat,
És begyűjtöm a fényt, járó jussomat.
De addig? Addig minek keljek?
Jó itt nekem, mély sötétben,
Kelek majd ha kell, ha itt lesz ideje,
Mikor itt lesz végre a virágzó kikelet.