Bal karom gyengén ugyan, de határozottan mutatja ujjait az ég felé.
Rajta kívűl egy testrészem sem maradt, minden porcikámat elfújta a szél.
A jobb kézfejem sok papírra firkantott már torkomra fagyott, néma szavakat,
De igazán senki sem figyelt, így a szám lenyelte a tollat.
Szemem könnyek tengerébe fulladt, mikor vakságát legyőzve megtanult látni,
Ettől a gyomrom fenyegetve érezte magát, és benne háború tört ki.
A lábaim elfáradtak, lekopott a bőr, és lassan elporhadt a csont,
Szívem kőből épített kastélyán már csak fekete zászló lobogott.
De a használhatatlan bal karom még hisz abban, hogy van ezen a világon fény,
Remegő ujjakkal húzza magát előre, minden roppanás azt suttogja; remény.
