Elillan már a hóvirág,
lassan elmúlik a fagy,
mit régen ismertünk,
tán 100 év múlva sem jön vissza.
Rám mosolygott a harmat,
búm könnycseppé vált,
mit napok óta dédelgettem,
tündérré alakult át.
Nekem elég lennél,
nem kell folyton adj.
kell nekem tél, ősz, tavasz és nyár,
de te, mint a szívemnek az örök fagy.
Fulladoznánk együtt, ti aljas korcslények,
megvonnátok tőlem a napom,
a szikrázó fehérséget,
mint ajándékot, adjátok át a szenvedésetek.
Elég, én azt mondom Azazel,
töröld ki végre nevüket,
mit ők életnek hívnak,
lebegés a semmi felett.