Furcsa dolog az irodalom.
Mint könyvet kezembe kapom,
Fiatal, buzgó kíváncsisággal, olvasgatom.
Mint éjszakai égboltot, fürkészem,
Messzi csillagok rajzait keresem,
Az üstökösöket csodálattal lesem.
Látok kisárgult öreg képeket,
Írókat, szerzőket, dalos költőket.
S e nagy könyvbe írt neveket.
Nem kicsiket, nagyokat, hatalmasokat,
Oly bámulatos művészi ikonokat,
Kiknek műveik díszítik e lapokat.
Kacskaringós sorok születnek tollukon,
Megannyi szavak súlyát cipelték vállukon,
Mégis túlszárnyalnak történelmi korokon.
Miközben prózákat, lírákat, ódákat falok,
Úgy érzem egyre inkább köztük vagyok,
Hirtelen magam is rímeken agyalok.
Majd pedig belső ösztönt érzek,
Hogy én is írjak, igézzek,
Alkossak, hogy egyszer közöttük éljek.
Törekszem arra, hogy verseim olvassák,
Mondandójukat apró magokként elássák,
Hogy a világot kicsit másként láthassák.
De addig is, feltekintek az égre,
A csillagokra, sok aranyozott névre,
S az egyik megcsillan, talán most vett észre.