Mint gyermek az anyja ölében,
Úgy kuporodok le a fák tövében.
S morfondírozok hűs lombok övében,
Mit mondhatnék gyermeki lelkem nevében?
Még mikor fiatal voltál, törékeny,
Olykor-olykor bizonytalan, vagy engedékeny,
Gondoltad volna, hogy nem leszel érzékeny?
S, hogy gyermeked miatt nem lehetsz feledékeny?
Tudtad valaha milyen lesz anyának lenni?
Háztartást vezetni, kicsiny gyermeket nevelni?
Az élet nagy kérdéseire igennel felelni?
Fiadból, lányodból igazi embert nevelni?
Sírtál-e valaha bizonytalan, ijesztő éjszakákon?
Mondd hányszor virrasztottál mellettem a párnákon?
S hányszor tört anyai szíved az árvákon,
A nincsteleneken, szegényes boldogtalan párákon?
Mennyiszer kulcsoltad imára, őrző kezeidet,
Mikor féltve, aggódva nem tudtad lehunyni szemeidet?
S hányszor húzta súly, könnyed szívedet,
Mert nem láthattad akkor gyermekedet?
És örömödben hányszor vigadtál, nevettél?
Mint mikor először a karjaidba vettél,
Vagy amikor aprócska bölcsőmbe tettél.
Kacagtál miközben mindig az életre neveltél.
Gondoltad milyen lesz mikor felnövök,
Mikor nem leszek az az izgága kiskölyök?
Hogy majd egyszer apámnál is nagyobbra növök,
S, hogy elfoglaltan, már csak néha-néha jövök?
Megmutattad milyen őszintén érezni, szeretni,
Bizalmamat más, új emberekbe vetni.
Honnan tudtad mégis milyen is elesni?
És hogy a szörnyű rosszat hogyan lehet elfeledni?
Megannyiszor óvtad fiatal lelkemet,
Oly sokszor vigyáztad szemeddel a szememet.
Most én őrizlek, s fogom e vénülő kezeket,
S lágyan szavalom füleidbe, a neked szóló verseket.