Ássanak kutat, hol oly mélyen veszek el a sötétbe, hogy nem talállak benne,
Hisz még fényt lát szemem, szívem utolsó erejével, csak a tied után menne.
Vessenek ágyat, hol oly kényelmet lelek, mi aztán soha el ne eresszen,
Gondolataim ezer utat járjanak, ezer közül egy se legyen, mi hozzád vezessen.
Itassanak meg, s a víz, mely megmentene az örök szárassagtól, éltessen,
Mégha abba is kerül, hogy gondolatod a szívemben élhessen.
Végül temessetek el, úgy, mintha soha nem lett volna szívemben béke,
Miattad fekszek nyugalomban, hisz szívem élhet akkor is, ha mindennek vége.