Maszkok mögé mélyre vág a csend,
Keserű karcok kihűlt arcokon
Amiket csak kóbor könnyek fűtenek,
Így könnyű elveszni a pupillákban
Ha egyre többször kihagy a szív
És szorít, körbevesz a magányos ég,
De a száraz szembe szikrát szór az idő
És ha már lángolva lüktet a lélek,
Akkor a sebek vér esőt sírnak
Minden árnyékos percért,
És a sebekből rózsak nyílnak az éjszakában,
Majd nevelgeti őket ezer meg ezer csillag,
Akik mindig néznek, de sosem szólnak.
