Töprengek egy fűzfa alatt,
A tónak vize csillan előttem.
Idilli kép ez, gyönyörködtet,
Pirkadatkor, emlékedet idéztem.
Szívem sajdult, édes kín,
Hisz téged láttalak mindenhol,
Lelkem egy részét vitted el,
S szálltál tova, ágon-hol.
Ki vagy, ó te gyermek, mondd?
Csalfa remény ez, fájó éden.
Megbabonázva elmerengtem,
Haldokolva, hazug kéjben.
Elveszve lettél köröttem,
Szállj hát szabadon!- mondottam.
S még is, most is vágyom,
Fénylő lelked, újra láthassam.
De eljő az Idő, a Hatalmas,
Mikor érthető lesz minden,
Világossá válik a szürkeség,
S látod majd, kik voltunk, Mi, ketten.