Ott a toronyban szép és békés minden nem úgy mint itt lenn.
Nézem a szemét, elnyűtt arcát, fájó tekintetét. Keresem lelkét. Keresem őt és rá jövök meg törte őt az év minden napja, az érzés, hogy nem ő uralja Teste más, nem ő akarta. A műtét előtt volt valami halvány foganatja.
Most látom, hogy én lettem a csónak és mind ezer gondolata a mélység és én óvom még ha én is érzem sokszor meg törnék. Előttük annyi bizonyosság, hogy teste felkészült és gyógyulása reményt ébreszt.
Hintázunk, ez egy libikoka.
Néha elmerül, mert nem tudja mit hoz a holnap. Fájdalom, zsibbadás vagy derű. Én még is érzem, hogy nem teste gyenge, szíve lelke mi meg szenvedte. Néha harag tölt el miért nem látja mi a fény amiért élni kell, mi a jó ami elérhető és kell?
Madár az égen, össze forrni ölelésben, mosoly az arcon, szerelem a szívben.
Ez a műtét valami újat hozott el.
Így lettem én a támasz, mert nekem ő létezésem okára minden válasz.
A vízbe merülnék, hogy így hozzam fel, hegyet másznék, hogy így érjem el. Akárhogy félek s bele remeg a lelkem, ő a párom kiért harcolnom kell.
Vele teljes az élet, a reggel, a mosolyom őszinte szívvel.
Fáj a sok veszteség, de minden erőm össze szedem még.
Újra meg újra fel állok és onnan kiabálok. ‘”Akárhogy változtál én melletted állok. Halld a hangom, ebbe kapaszkodj kérlek”
Higyjetek ebben, ha kicsi s ha nagy, ha mindent felül is ír az életben az ellenünk küzdő had két ember szeretete mindenre gyógyírként hat.
Sebetek össze forr és konnyetek földre hull.
Hull majd rozsára, hull a hóra és jön bimbó és jön szikrázó, hűvös nyugtató harapni való szikrázó hó fehér igaz hó.
