Mondd, mit adsz nekem?
Földig érő csillaghegyet?
Vagy égbekiáltó, üvöltő szelet,
Mi magával ragad egy forgatagban,
S nem rak le soha, mert ereje halhatatlan.
Mondd, mit adsz nekem?
Ékkővel kirakott szívedet?
Vagy kalitkába zárod, nem engeded,
Hogy kiáradjon megfontolatlan,
Hisz ez az utazás lemondhatatlan.
Mondd mit adsz nekem?
Szép szóval övezett ígéreted?
Vagy inkább elharapod a nyelvedet,
Mely annyi bajba sodort óhatatlan,
S a nyíló rózsa máris ott hever kókadtan.
Mondd, mit adsz nekem?
Reménnyel átitatott perceket?
Mit az élénk képzelet hamisan festett
Le annyi apró ecsettel a vászonra,
Hogy tollvonással már talán az ész se számolna.
Mondd, akartál adni nekem?
Felruháztál jelentéssel?
Vagy inkább gyermeteg játék lettem
Számodra, mire gondatlanságod kivetül,
S ha veled van, mint kis oroszlán, megszelídül.
Mondd, szerinted adtál nekem?
Büszke lennél-e, ha lehull a lepel?
Vagy inkább önzésed szégyenében eszed
Saját magad, s egyre megüt a felismerés,
Hogy a szeretetet pótolni egy élet is kevés.
Mondd, gondolsz-e majd rám,
Mikor kezed megpihen a fotelkarfán?
Vagy elfeleded virágzó életed hajnalán
Elkövetett hibáid, s nem is jössz rá, mi mozgat igazán,
Mit értél el szerencsédnek forgószínpadán.