Sivatag

Terhedet cipelve bolyongsz a sivatagban.
Senki nem fogja már a kezedet.
Elengedtek.
Elengedtek, mint a többi embert,
Akikkel nem tudott mit kezdeni ez a világ.
Terhed lehúz, nyomaszt.
Nincsen tegnap, ma vagy holnap.
Csak a most van,
Olyan siváran,
A kék ég összeolvad a végtelen homokkal.
Életed már céltalan.
Nyomaidat betakarja a szél,
Azt sem tudod honnan jöttél.
Nem tudod, tél van-e vagy nyár,
A tavasz vagy az ősz múlt-e már.
A remény is eltűnt,
Olyan, mint a zsebedben összepréselt virág.
Száraz és élettelen.
Lábadat betemette a homok,
Minden egyes lépésed szúr.
Könnyezik a szemed, a szél fúj.
A homokrészecskék a ruhádon át
Belefúródnak a testedbe.
A homok néha teljesen betemet.
Este van.
Bámulod a csillagokat.
A hátadra fekszel
És nézed a sötétkék eget.
A fényes pontokat összekötögeted,
Alakzatokat raksz ki
És felnevetsz.
Mint a kisgyerek,
Amint egy várat épített,
Vagy amint fut a mezőn boldogan.
A szádon még ott a mosoly.
Aztán hirtelen üvöltesz egy nagyot,
Összefüggéstelenül,
Visszhangozza a homok,
Az ég, a csillagok.
Majd megint csend lesz.
Most már újra hallod, hogy jönnek érted.